Valódi Iráni Türkiz egyedi medál

Lelőhelye: Irán, Nishapur

A medál szerelék nélkül a legmagasabb pontján kb. 23 mm és a legszélesebb pontja kb. 19,9 mm.

Nagyon fontos, hogy az egyik fele polírozva van míg a másik fele teljesen nyers, ezzel is bizonyítva hogy teljesen természetes, kezeletlen, festetlen a darab!

A Türkiz az egyik legősibb és legnagyobb tiszteletnek örvendő drágakő, amelynek története több mint 5000 évre nyúlik vissza.

A világ egyik leghíresebb lelőhelye Iránban, a mai Nishapur környékén található, ahol már az ókorban is bányászták.

Innen ered a legendás „perzsa Türkiz” elnevezés, amely máig a legmagasabb minőséget jelenti az ékszerpiacon.

Kialakulása nagyon összetett.

Az iráni hegyek mélyén, ott ahol a kőzeteket évezredek óta formálja a víz és a szél, a rézércek lassan átalakulnak. Ahol valaha forró, kénben és fémekben gazdag oldatok törtek elő, ott arany és ezüst színű piritkristályok telepedtek meg a sziklák repedéseiben. Később, amikor a kőzetek lehűltek és az időjárás lassú mállása megkezdte munkáját, a pirit és a rézércek felett finoman megindult az átalakulás: a víz, a foszfátok és a réz találkozásából megszületett a Türkiz.

És néha, ahogy a Türkiz nőtt és szilárdult, apró arany és ezüstszilánkok is maradtak benne, ez volt a Pirit.

Ezért látni olykor az iráni Türkiz kékjében apró vagy jelen esetben nagy, arany és ezüstfényű pöttyöket, csíkokat, vagy formákat.

A perzsák szerint ezek az arany és ezüst csillanások nem véletlenek. Az arany a tűző nap emlékét hordozta, amely az élet és a bőség forrása, míg az ezüst a hold fényét idézte, a békét és a tisztaságot. Úgy hitték, hogy aki ilyen Türkizt visel, azt egyszerre oltalmazza a nap tüzes ereje és a hold nyugalmas fénye. A kő így nem csupán az ég színét hozta a földre, hanem magában őrizte az égi testek áldását is.

Egy kis folklór mert a Türkizből sosem elég:

A Türkiznek van a legnagyobb történelme és a legtöbb története széles e világon.

Az emberiség egyik legősibb és legmisztikusabb drágaköve, amely már évezredekkel ezelőtt megjelent a mítoszokban és a vallások szimbólumai között. Az ókori Egyiptomban a Sínai-hegység bányáiból hozták felszínre, és úgy hitték, hogy ez a kő a túlvilágon is megóvja viselőjét. Ezért került be Tutanhamon fáraó aranymaszkjába is: a fénylő arany és a kékeszöld Türkiz együtt az örökkévalóságot és a lélek halhatatlanságát hirdette. Az egyiptomiak számára a kő a szív és a lélek védelmezője volt, amely megakadályozta, hogy a gonosz erők átjárják az embert.

Messze keletre, Perzsiában a Türkiz az ég színe lett, az istenekhez vezető kapu jelképe. A néphiedelem szerint, ha a hold fénye ráesett egy Türkizre, az boldogságot és áldást hozott. A királyok gyűrűikbe foglalták, turbánjukat díszítették vele, és a kardmarkolatokba is beépítették, mert úgy hitték, megvéd a mérgezéstől és a csatában szerencsét hoz. Úgy tartották, a kő színe képes megváltozni: ha a viselője beteg lett, a Türkiz elsötétült, ha egészséges és boldog volt, újra ragyogó égszínkékben tündökölt. A Türkiz így nemcsak dísz, hanem élő jel volt, amely üzenetet hordozott az istenektől.

Az iszlám világban a Türkiz különösen nagy tiszteletnek örvendett. Mecsetek kupolái és belső díszítései is ezt a színt idézték, hogy az eget és az örökkévalóságot jelképezzék. A hívők amulettként hordták, mert úgy hitték, elűzi a gonosz szellemeket és szerencsét hoz az útra indulónak.

És ekkor a Szentírás lapjain is megjelent. János látomásában, a Jelenések könyvében az Új Jeruzsálem falának alapköveit sorolja fel:

„Az első alap drágaköve jáspis, a második zafír, a harmadik kalcedon, a negyedik smaragd, az ötödik szárdonix, a hatodik karneol, a hetedik krizolit, a nyolcadik berill, a kilencedik topáz, a tizedik krisopráz, a tizenegyedik jácint ( vöröses-kékes-lila Cirkon, nem összekeverednő a cirkóniával ami egy ember által készített tucat termék,) , a tizenkettedik ametiszt.” (Jel 21,19–20)

A régi fordításokban a „kalcedon” és „berill” neve mellett több értelmező hagyomány a Türkizt is ide sorolta, hiszen színe az ég kékjét idézi. Így vált a mennyei város egyik szimbolikus alapkövévé – az isteni dicsőség és védelem jelévé.

Közben a világ másik oldalán, az indián törzsek is szent kőként tisztelték. A navahók a Türkizt az ég és a víz találkozásának szimbólumának látták: színe egyszerre idézte a tiszta eget és az életet adó folyókat. Szertartásaikon Türkizt dobtak a folyókba, hogy esőt hívjanak, és így biztosítsák népük fennmaradását. Az apacs harcosok az íjukra erősítettek egy darabot, mert úgy hitték, biztosabb lesz a találat. A legenda szerint a Türkiz közvetlen kapcsolatot teremtett az emberek és az istenek között – mintha az ég egy darabját tartották volna a kezükben.

Európában a középkorban a lovagok védelmező köveként terjedt el. Úgy hitték, ha Türkizt viselnek, nem esnek le a lóról a csatában. Az arisztokraták körében a hűség és a gazdagság jelképe lett, gyakran adták eljegyzési ajándékba, mert az élénk kék színt az örök szerelem biztosítékának tartották.

Így fonódott össze a Türkiz története a földkerekség szinte minden népének hitével.

Az egyiptomiak a túlvilág őrzőjeként tisztelték, a perzsák az ég szimbólumát látták benne, az indiánok az istenekhez vezető hidat, az európai lovagok pedig a védelmező talizmánt.

A Biblia lapjain az Új Jeruzsálem falának ékköveként jelent meg, mint az isteni dicsőség jelképe.

És bár különböző hagyományok szőttek köré legendákat, mind ugyanarra tanítottak: a Türkiz az égi védelem köve, amely összeköti az embert az istenivel, és őrzi viselőjét minden úton és próbán.